A legjobb, ami a csokoládéval történhet – a konyakos meggytől a bonbonművészetig

A konyakos meggy volt gyermekkorom bonbonálaminak netovábbja! Szüleim szerint egyszer, úgy 4 éves koromban a teljes vendégsereg orra előtt képes voltam annyi konyakos meggy bonbont csenni, hogy becsíptem tőle. Arról megoszlanak a vélemények, hogy vajon mennyi lehetett az annyi, de az tény, hogy egész este fülig érő szájjal üldögéltem a teobromin és az alkohol mámorában.

Ez a rajongás egészen addig tartott, amikor a 90-es években megjelentek az édesipar szofisztikáltabb alkotásai, és átvették a helyét a Belgian Seashells, a Ferrero termékek és társaik.

A következő lépcsőfok 2015-ben volt, amikor barátnőm egy fél napos workshop után megmutatta a házi bonbonkészítés tudományát. Őszintén szólva, amikor a teljes konyha, minden eszköz és az összes gyerek úszott a csokiban, kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem lenne-e elegendő a fogyasztásában megtalálni a boldogságot. Ezt követően azért évente egyszer nekiveselkedtem, és ha mást nem is, de néhány fajta pralinét, nugátot elkészítettem.

Jelentős fejlődést ebben a témában is Mihajlovits Róbert tanár úrnak köszönhetem, aki egy fantasztikus bonbon workshop keretében megtanította a művészet csinját-bínját, ahol is fent említett barátnőmmel két napon keresztül ittuk szavait és ettük az apró csokicsodákat. Összesen több, mint 600 darab formázott, dresszírozott, vágott és hüvelyes bonbont készítettünk.

Azóta otthon is többször készítettem különböző ízesítésű bonbont, az alapvető fogásokat megtanulva már nem okoz akkora kihívást, mint eleinte, és már maradnak a konyhának csokimentes szegletei a művelet végeztével. Úgy vélem, ezen a téren is van még hova fejlődni.

Egy kis bonbontörténelem

Ugyan a fenti történet is már-már történelem, de bonbon eredete ennél jóval korábbra datálható.

Az alábbi szórakoztató történet minden, magára valamit is adó bonbonkészítő honlapján fellelhető:

„…a bonbon eredetéhez is többféle mese kapcsolódik. Sokan ismerni vélik a bonbon „igazi” történetét, de valahogy minden anekdota különbözik a többitől. Annyi bizonyosnak tűnik, a XVII. században Plessis-Praslin marsall valamilyen módon kapcsolatba hozható Clément Jaluzot-val, aki vagy cukrász vagy szakács lehetett. Mindössze az nem világos, hogy Jaluzot dolgozott-e Praslinnek, vagy a marsall pusztán alanyi jogon rajongott a cukrász/szakács munkásságáért. Mindenesetre Jaluzot Praslinről nevezett el egy apró édességet, ami ekkor még cukormázzal vastagon bevont mandula volt.

Egy másik történet szerint, a XVII. század végén Regensburgban székelő „örökös birodalmi gyűlés” kísérletet tett a 30 éves háború után majdnem 350 külön állammá széthullott Németország egységes irányítására. A tanácskozásokban és a heves szócsatában kifáradt államférfiak szükségét érezték egy kis kikapcsolódásnak, amihez természetesen különleges finom étkek is hozzátartoztak. A tanácskozáson francia megfigyelőként Plessis-Praslin marsall is jelen volt uralkodója, XIV. Lajos képviseletében. A népes kíséretéhez tartozott a marsall egyik német szakácsa is, aki a nagy tekintélyű gyűlésről „Reichstagskonfekt”-azaz „Birodalmi gyűlés bonbonnak” elnevezett apró édességekkel állt elő. Újításképpen azonban az éppen divatba jött csokoládéval vonta be őket a szakács. A jámbor konyhaművész saját urának igyekezett kedvében járni, ezért Praslin marsallról a „Praliné” nevet adta találmányának. A harmadik, talán kissé valószerűtlennek tűnő történet szerint XIII. Lajos a Bordeaux-i lakosok királyellenes hangulatát próbálta ezekkel az édes finomságokkal enyhíteni.”