MÓKUSSZELLEM

Minden erdőnek van egy szelleme. Kicsinek, nagynak, fiatalnak, öregnek, őserdőnek, lomberdőnek, fenyvesnek, minden féle és fajta erdőnek. Ősidők óta így van ez, sok történet szól róluk, az indián legendákban totemeknek nevezték őket. Egyesek néhány száz évente alakot öltenek, mások csak szellem formájában léteznek, de az idejük legnagyobb részét valamennyien az erdő egyik fájában töltik. Amikor egy fát kivágnak vagy elszárad, a vihar dönti ki vagy hangyák rágnak bele hatalmas odvat, és elpusztul, akkor a benne lakó szellem új otthon után néz.

Onnan figyeli az évszakok változását, az élet és halál örökös körfogását. Gondja van a körülötte felcseperedő magoncokra éppúgy, mint az évszázados matuzsálemekre, az apró fiókákra, a nagy vadászokra, az fűszálakra, a rovarokra, minden egyes erdei életre. A fák összekapaszkodó lombkoronájától a mélybe nyúló gyökérzetig, minden rezdülését ismeri az erdőnek. Érti a fák nyelvezetét, hallja, amit a gyökerükön és az őket átszövő gombafonalakon keresztül üzennek egymásnak. Hallja a levelek zizzenését. Tudja, hogy értesítik egymást a rovarok, érzi a pillangók szárnya keltette hullámokat, a hangyák apró csápjain át küldött üzeneteket, a madarak dalát, az állatok beszédét. A születés és az elmúlás örök váltakozását. A szellemek nem látnak, nem éreznek illatokat, nem hallanak hangokat, úgy, ahogy mi tesszük. Ők rezgéseket, hullámokat, energiákat érzékelnek, a körülöttük zajló események lenyomatait, „szellemképeit”. Az erdő szelleme mindent tud arról, ami az ő erdejében történik. Tud az emberekről, akik hozzá tartoznak a környezethez, használják, kihasználják, szeretik, pusztítják, irtják és telepítik, meglátogatják, csodálják vagy beszennyezik. Nem avatkozik közbe az itt zajló eseményekbe, nem ítélkezik, csak érzékeli és továbbítja annak a csodálatos, mindenek felett álló ősi szellemnek, ami a föld összes csodáját összehangoltan irányítja.

Az én erdőmet egy Mókusszellem őrzi.

Réges-rég választotta magának ezt azt erdőt, azóta vigyázza nagy-nagy szeretettel és hűséggel. Az erdő folyton változott körülötte. Egyszer leégett, majd újra sarjadt, máskor balták és fűrészek által tűnt el a felszínről. De mélyen a föld alatt az élet tovább zajlott, új erdő nőtt a régi helyén, és a Mókusszellem végig vele volt, benne élt. Előző otthona egy fiatal kőrisfa volt, ami nem bírta a jeges viharos szelet, kettéhasadt és elszáradt. Azelőtt majd’ száz évig élt egy hatalmas tölgyben, előtte pedig egy magas fenyőben. Most ismét egy nagy tölgyfa volt az otthona már vagy 50 éve. Kedvelte ezt a tölgyet.

Jó kedvű, vidám szellem volt, ahogy egy mókushoz igazán illik, és persze imádta a valódi mókusokat figyelni, ahogy vígan ugrabugráltak szerte az erdőben. Nem avatkozott az élet rendjébe, de néha mégis egy icipicit alakított rajta, épp csak egy lehelletnyivel élénkebb szél fújta össze az avart, ahol a kölykök játszottak az ágak között, vagy csak egy szemernyivel közelebb hajoltak az gallyak, hogy könnyebben átszökkenhessenek egyikről a másikra. Természetesen minden erdei élet, a legapróbbtól a leghatalmasabbig egyformán fontos volt neki, de a mókusokban különösen nagy örömét lelte.

Így teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Voltak nyugtalanabb időszakok, máskor békés, csendes idők jöttek. Olyankor megnyugvás, befelé fordulás volt, a csend és harmónia megélése történt. Ilyenkor ő is visszavonult a saját belső csendjébe, elidőzött a békesség végtelen óceánjában. És akkor ott, a legmélyebb ponton időről időre megtalálta annak a pici fényes gondolatnak a magocskáját, amit oly régóta őrzött. Nem tulajdonított neki különösebben jelentőséget, de mégis észrevette, és megelégedéssel nyugtázta, hogy még ott van. Előfordult, hogy nemcsak rápillantott, hanem hosszabb ideig vizsgálata, eljátszadozott vele, majd hagyta, hogy ismét a feledés homályába tűnjön.  Már nem is tudta felidézni, hogy honnan eredt a gondolatmagvacska, de tisztán emlékezett rá, hogy mennyire boldoggá tette, amikor felismerte a mibenlétét, az álmot, hogy egyszer egy valódi mókus szemével lássa a világot. Érzékelte ugyan a körülötte lévő világ színeinek, fényeinek lenyomatát, de nem látott át a szellemvilágot őrző fátylon, nem jutott el hozzá az érzékszervekkel tapasztalható valóság.

Furcsa módon, mióta ebben a tölgyben élt, mintha kicsit gyakrabban pillantott volna a gondolatot őrző fénycseppre. Mintha néha kicsit fényesebbnek látta volna. Mintha egy lehelletnyivel jobban vágyott volna rá.

Ahogy teltek az évek, megjelent az ismerős érzés benne, hogy lassan ideje odébb állni, új lakhelyet keresni. A fa jelezte felé, hogy már nem sokáig tud a rendelkezésére állni. Ezt a fák csodálatos módon érzékelik, főképp, mikor szellemnek szolgálnak lakhelyül. Így hát a közeli fiatal bükkfát választotta, és egy csendes éjszakán beleköltözött. A bükkfa szeretettel fogadta magában, körülölelte, és biztosította róla, hogy amíg csak lehet, mindent megtesz, hogy kellemes lakhelyként szolgáljon. De ezúttal a költözés során más is történt. A fényes gondolatmagocska egy pici szikrája ott maradt régi otthonában, a tölgyfában.

Hamarosan favágók érkeztek, hogy megfiatalítsák az erdőt, a vágásra érett fákat kitermeljék, és a fiatalok számára világosabb, tágasabb életteret biztosítsanak. Kivágták az öreg tölgyfát is, vaskos törzsét elszállították az erdőből. Nem tudták – honnan is tudhatták volna -, hogy nem csak a törzset, de a csöpp szilánkot is magukkal vitték.

Hosszú hetek, hónapok teltek el. Egy nap a Mester a fatelepre látogatott. Értő szemmel vizsgálata a rönköket, melyik lenne a legalkalmasabb a következő alkotáshoz. Ahogy a tölgy rönkjéhez érkezett, egy pillanatra megállt. Rápillantott, majd tovább ment. Aztán kicsit tétovázott, majd visszafordult, és tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Megérezte, hogy ebben a törzsben van az, amire szüksége lesz a munkához. A rönköt kocsira emelték, és hazavitte.

Otthon aztán egy darabig csak nézegette, meg-megérintette, körbejárta, majd magára hagyta. Másnap aztán újra szemügyre vette. Többé nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy ebben a fában megtalálja majd, amit keresett.

Amikor pár nap múlva elérkezettnek látta pillanatot, elővette a szerszámokat, és lekezdte értő mozdulatokkal eltávolítani a rönkről, amire nem volt szüksége. A szokásosnál talán egy kicsit izgatottabban, várakozással telve dolgozott. Érezte, hogy valami különleges dolog történik. Mindig ezt érezte, ahogy egy fát megérintett, ahogy elkezdte megmunkálni, de most mintha a könnyebben ment volna, mintha a fűrész is élesebb lenne, mintha a munka ritmusa jobban magával ragadta volna. Lassan testet öltött egy mókus alakja. Aztán egy tuskó, amin üldögél egy makkal kicsi a mancsai között. Kirajzolódott a mókus buksi feje, hegyes fülei, éles fogacskái, huncut szemei, és hirtelen megcsillant rajtuk a szikra. A Mókusszellem álma. Abban a pillanatban a Mókusszellem megpillantotta a világot, amire annyira vágyott. Körültekintett, és végtelenül boldog volt. Ettől a perctől kezdve meleg, szeretetteli, vidám gondolattal árasztotta el mindenki szívét, aki csak ránézett.

 

Áldott, békés Karácsonyt kívánok!

 

Ezt a bejegyzést Hadaró Szabolcs ságvári láncfűrészes fafaragó művésznek ajánlom szeretettel 2021 decemberében.